2013. március 22., péntek

A STOCKHOLM-SKOPJE TENGELY

Huh, nagyon sokmindent szeretnék belepréselni ebbe a posztba, lássuk, hogy ezúttal a több több-e.
Először is: nagyon érdekesen alakul ez a kanálgyűjtés dolog. Mostmár tényleg úgy érzem, hogy egy egész network alakult ki az ügy kapcsán. Hetente lep meg valaki egy-egy szép darabbal. Szerencsés vagyok, sok barátom van és ráadásul utazós fajták. Így ki, merre jár, onnan hoz nekem egy kanalat. Többen a saját gyűjthetnéküket élik át a nekem vásárolt, lopott, szerzett darabokkal, de sokaknak egyszerűen csak eszébejutok ha szembejön egy kanál, és szeretne örömet szerezni nekem. Nyilván, az hogy ez így alakult, abba a blog is belejátszik, mert valahogy részei lettünk így együtt egy nagy történetmesélésnek, ahova úgy látszik, hogy jó tartozni. Különeges kiskanál pedig egyszerűen MINDENHOL van, bár gondolom korábban ez senkinek nem tűnt fel annyira mint mostanában.
Szóval van egy olyan tézisem, hogy igazából a barátaim tettek gyűjtővé, nem én álmodoztam 3,5 kg evőeszközről eredetileg - na nem mintha bánnám, hogy így lett, de csak magamtól biztosan nem alakult volna így.
A mindenholba Skopje is beletartozik, ahol Petra járt nemrég, és talált is nekem ajándékot. A kanál önmagában is érdekes nagyon (kifejezetten szép formája van, nagyon szépen, izgalmasan megkopott már és van rajta egy felirat - "Ulriksdals Wärdshus"- ami egy imponzáns, többszázéves múltra visszatekintő, stockholmi étteremnek a neve. Már megint a kérdés: hogy került Európa másik végére ez a kanál?? Mégcsak nem is ezüst, hogy megérje a macedón vendégmunkásoknak tömegesen hazaimportálni.). Na meg izgalmas az is, hogy Petra hogy csöppent erre az elképesztő helyre (a sógornőjét látogatta, aki m a c e d ó n b ó l doktorál(!), nekem ez egészen hihetetlenül hangzik, ilyenből kb másfél van az országban és nagyjából olyan szűk fókusznak érzem ezt, mintha valaki kanalakról írna blogot...).
De én igaziból nem is erről szeretnék írni, hanem arról, hogy nekem mi jutott azonnal eszembe, ahogy megláttam ezt a kanalat. 


Macedónia Európa egyik legszegényebb országa. Sose volt gazdag vidék, de a délszláv háború, és az azóta történtek, az albán-macedón nemzetiségi feszültség még mélyebbre taszították. Szkopje pedig egy ronda város, nincs benne szinte semmi, ami a magunkfajták kultúrszomját enyhítse, persze az építészet, a lerobbantság, a kosz, a lecsúszottság bizarr esztétikája izgató a maga nemében (katasztrófa turizmus?). 
Mindennek ellenére életem egyik legkedvesebb útja vezetett ide. Gergővel mentünk, célirányosan Sutkára, fotózni és netről nem letölthető, nem megrendelhető zenei kincseket felfedezni, venni, hazahozni.
Sutka (hivatalosan Šuto Orizari) Skopje elővárosa és egyben Európa legnagyobb roma települése. Albán, macedón, ortodox, iszlám van itt minden, de egy biztos, mindenki cigány. A hely leírhatatlan. Igazából egy nyüzsgő szemétdomb, tele félig elkészült, vakolatlan óriási házakkal, kidől-bedől viskókkal, az utcán időző emberekkel. Volt csillogó, új BMW (német rendszám = vendégmunkából hazalátogató tulaj) és trabant egyaránt (1:15 az arány persze, de tényleg teljesen vegyes volt az utcakép).  Az ott eltöltött két nap nem lehetett elég ahhoz, hogy ne felszínes legyen az élmény, de ahhoz bőven elég volt, hogy nagyon nagy hatást tegyen rám. Csupa nyitott, kedves, illetve kedvesen őrült emberrel találkoztunk. Csak egyszer akarta a roncstelep két királya az autónkat inkább magának megtartani, de elsoroltuk az összes sutkáról elszármazott híres zenészt, hogy mennyire nagyra tartjuk őket, meg Gergő valamit magyarázott németül és végül valahogy megúsztuk. Jellemző, hogy míg én ki sem mertem szállni és az életünkért kűzdöttem (szóban), Gergő jó diplomáciai érzékkel, egy másodpercre sem zavartatva magát még készített pár fotót a jelenetről... Utólag persze most ennek már örülök, akkor kissé halálfélelmem volt.
Tudtuk, hogy Sutkán mindenki zenél (ugyebár emiatt jöttünk) és 2-3 stúdió is működik, ahol dúl a zeneipar, és veszik fel sorra az albumokat. Nem túl sok keresgélés után bele is botlottunk az egyik lemezboltba (sufni a kert végében), mely egyben lemezkiadó is volt. Én már nem tudom, mi mit követett, de alig pár perccel azután, hogy beléptünk a 82-es napszítta falinaptárakkal díszített helyiségbe, és elkezdtük válogatni a 300 forintos kazettákat, másolt cédéket, a házigazda máris bevont minket a bizniszbe. Látta a nagy fényképezőt nálunk és valahogy abból az 5 német és 2 angol szóból, ami a közös szótárunkat képezte, megértettük mit akar tőlünk. 
Fia, a 11 évesen is már helyi sztár Alen épp akkor énekelt fel egy albumot pár napja, de nagy bajban voltak, mert még kellett egy SZÉP borító is neki. Mire ezt felfogtuk, Alent már rángatta is elő az anyja, ünneplőbe öltöztetve: fehér hegyesorrú cipő, legszebb öltöny, zselés séró, mehet a fotózás. Innentől számítva 12 perccel később én már a számítógép előtt találtam magam, amit ugyan egycentis por lepett be, de a legfrissebb fotosopp rajta volt. A feladatomat világosan közölték: körül kell vágnom Alen figuráját, más nem kell, innentől a designt ők már intézik, ezt teljesítve pedig már az utcára is tessékeltek. 
Igen, fájt, hogy nem tervezhettük meg Alen borítóját, beleadtunk volna apait, anyait, de azért így is jó sztori volt. Három évvel később jutott eszembe, hogy rákeressek az ominózus albumra, hátha-hátha fentvan valahol. És láss csodát! Nem csalás volt nem ámítás, az album kapható ma is, és Alen ott feszít Gergő által fotózva, általam körülvágva egy szuperízléstelen, ám közegében nagyon is adekvátnak minősíthető borítón.  Le sem tudom írni, meeennnyire hihetetlen volt látni, hogy mi tényleg részei lettünk a valóság amúgy tőlünk ennyire távoleső szeletének! Nyomot hagytunk a sutkai zeneiparon!!!
Akinek lennének kétségei, hogy milyen zene a legnépszerűbb Sutkán (amiben Alen is kiskirály), annak elmondom, hogy a legszebb balkán-cigány-macedón népzene alapjai vannak a legdurvább szintipopba ágyazva. Mi, akik igazán vájtfülűnek számítottunk a témában, nagyjából ötven dalból egyet bírtunk mehallgatni később nem csak viccből - nyilván azt az egyet, amiben a szinti-százalék a legalacsonyabb, az autentikus összetevő pedig a legmagasabb volt. Szóval elég hardcore, hogy úgymondjam. Alen amúgy tényleg egy énektehetség, bár amikor mi láttuk még vékony gyerekhangú volt (ettől még még idegtépőbbek voltak a számai), de a többtízezres nézettségű jutúb videók, amiket róla lehet találni bizonyítják, hogy azóta lett belőle valaki.
Ide direkt nem klippet, hanem egy kis lakodalmas home videót teszek be Alenről. Sokat elárul a miliőről. Tessék kivárni, vagy gyengébb idegzetűeknek a végére tekerni, ahogy a pénzt elkezdik a nyakkendőjébe dugdosni! Stay tuned!


És végül még egy adalék az egész macedón mámoromhoz: most ahogy írtam ezt a posztot, jöttem rá, hogy gimnazista korom egyik legfontosabb filmélménye az Eső előtt című film volt. Azóta nem láttam, így aztán fogalmam sincs, hogy mai fejemmel milyennek tartanám, de tudom, hogy akkor teljesen padlóra tett, sokszor sokszor megnéztem. Tehet mindenki vele egy kísérletet, megtaláltam a youtubon, a teljes film fent van magyarul. És akkor most abbahagyom.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése